Nem – Jézus kétkezi munkából élő atyja nem holmi betolakodó május 1-jén, a munka ünnepén

Egyszer beszélgettem május elseje környékén egy régi vágású szocialista politikussal. A nevét most nem írom ide, nem mintha ne vállalná nyilvánosan is, amit idézni fogok tőle – egyszerűen nem a személye a lényeges. Amikor közös pontokat keresve felvetettem, mit szól Munkás Szent József katolikus emléknapjához, azt válaszolta:

Nem vitatkoztam vele. Egyrészt ő sem sértésnek vagy provokációnak szánta ezt – egyszerűen őszintén elmondta, amit gondol –, másrészt volt alapja annak, amit mondott. Persze a lenyúlás szó egyáltalán nem a megfelelő kifejezés, de nem olyan helyzetben voltunk, hogy erről hosszú eszmecserét folytassunk; mondjuk ha olyanban lettünk volna, akkor is isteni csoda kellett volna ahhoz, hogy ne süketek párbeszéde alakuljon ki.

Tény, hogy május elseje mint a munka ünnepe hivatalosan jóval előbb lett ünnepnap, mint hogy XII. Pius pápa 1955-ben bevezette volna Munkás Szent József emléknapját. És az is nyilvánvaló, hogy

tehát volt vele olyan szándéka, hogy a munkásságot a kétkezi munkából élő Szent József tiszteletének megerősítésével leválassza az alapvetően ateista, sőt egyházellenes marxista munkásmozgalmakról. Hogy egy szocialista ettől veszélyben érzi saját mozgalmának integritását, valahol érthető. Az igazság viszont nem sérült a pápa lépésével, épp ellenkezőleg!

Az elmúlt másfél hétben, Ferenc pápa halála óta plasztikusan megmutatkozott, mekkora szakadék tátong a valóság és a vallástalan, szekuláris médiaelit által konstruált világ között. Vegyük észre:

Ez a bálványszobrocska ugyanis egy igazán JÓEMBER, aki harcol ez ellen a maradi és monolit intézmény ellen, amit katolikus egyháznak hívnak. Ebben a világban az egyház eredendően rossz, de minimum nem jó semmire, hiszen – ahogy ma „kulturált” közegekben mondani szokás, vagy inkább ahogy mondani muszáj –

Mintha ezt az egyház ellenében, sőt a vallásos katolikusok dühödt tiltakozásával szemben kellett volna megtennie. Mintha az egyház egészen Ferenc pápáig nem foglalkozott volna szociális problémákkal. Ezt a valóságot konstruálják most: egy kitalált egyházat a kitalált vezetőjével – a történet szereplőinek egyezése a valósággal nem a véletlen műve!

Ez a konstrukció azonban azzal együtt is hamis, hogy Ferenc pápa egyes szavai valóban önvizsgálatra ösztönözték a hívők közösségét. Csakhogy a hívők számára az önvizsgálat nem volt váratlan innováció, az a keresztény élet mindennajainak része.

Nem ma volt. Ja, hogy addigra már javában tombolt a nemzetközi munkásmozgalom, mert már régóta elnyomták és kizsákmányolták a munkásokat? Valóban, előbb született meg a marxizmus, aztán az egyház első szociális enciklikája. Amely enciklikában a szentatya nem mellesleg a munkások kizsákmányolása mellett felhívta a figyelmet a marxizmus veszélyeire is, és – sajnos – az idő mindenben őt igazolta.

Az egyház eredendően szegénypárti, szociális tanítása pedig alapítójának, Jézus Krisztusnak tanításában, életének példájában gyökerezik.

A keresztények az egyház támogatásával már az ókortól kezdve ispotályokat alapítottak, ahol betegeket gondoztak, rászorulókat láttak el keresztényi, feltétel nélküli szeretetből (caritas). Ez megmaradt a középkorban is, amikor az állami vezetők még nem nagyon érezték úgy, hogy túl sok dolguk lenne szociális téren, a marxizmus pedig még pajzán gondolat sem volt. Így aztán Jézus földi, kemény munkából élő atyja, akinek tisztelete nagyjából 1000 körül kezdett megerősödni és máig töretlen,

De felejtsük el végre a politikát! Munkás Szent József tisztelete ugyanis gazdagabb az ökonómiai diskurzusoknál és több a melósok kemény életén való öncélú, tét nélküli sajnálkozásnál, önnön szociális érzékenységünben való tetszelgésnél. De még a társadalmi igazságtalanságok megszüntetésén való őszinte munkálkodáshoz is hozzáad. Sokat. Vagyis inkább: mindent!

Barsi Balázs ferences atya így beszélt Szent József személyéről néhány éve az Új Embernek nyilatkozva:

Atyád és én bánkódva kerestünk – mondja Mária a tizenkét éves Jézusnak. Együtt keresték őt, és a háromnapi keresés szenvedése számukra olyan volt, mint Jézus háromnapi sírban fekvésének gyásza, azt érezték meg előre. Elveszítettük, akit az Isten adott? Jézus ezután lement velük Názáretbe, és engedelmes gyermekük volt. Beszélünk erről a kamaszoknak? El tudjuk képzelni, ahogy József azt mondja Jézusnak: gyere, fiam, szedjük össze a szerszámokat, mert a szomszédban munkát kaptunk? Szent József Jézus nyilvános működése előtt halt meg, és Jézus több évtizeden át engedelmeskedett neki.

Józsefet Isten rendelte a Szent Család fejének, de megpróbáltatások árán. Ki ez a gyermek? A Máriában való végtelen hite felülmúlt minden bizalmat, amit férfi érezhet a felesége iránt. Ebben Isten is segítette, amikor angyal által tudatta vele, hogy Izajás jövendölése Máriában teljesedik be: »Íme, a Szűz méhében fogan és fiút szül, és Emmánuelnek neveztetik.« A Szent Család életében azt látjuk, hogy mindhárman elsősorban Istent szeretik, az Atyát, és egymást a tőle kapott isteni szeretettel. Példát adtak a keresztény családoknak.

A minap betértem a Nagyboldogasszony templomba a Március 15. téren. A bejárattól pár lépésre van egy szobor, melynek címe: Munkás Szent József a gyermek Jézussal. Az alkotó Damkó József, neki köszönhetjük Szent Erzsébet szobrát is a Rózsák terén, amellyel Ferenc pápa is találkozott két évvel ezelőtt.

A szobrász kezét bizonyára ugyanaz a Lélek vezette, mint aki Balázs atya gondolatait irányította és szavait vezérelte.

Alkarján száraz, inas izmok feszülnek, mint minden munkásén, amióta világ a világ. Arckifejezése megfáradt, gondterhelt, de nem bosszús. A szeretet gondja terheli. Egyik kezével egy keresztet fog, melyen éppen az imént mutathatta be gyermekének szakmája alapvető fogásait. Másik kezével támaszkodik a széken, melyen ül, mint akinek a sok munkától már teljesen elgémberedett a háta.

Mintha szeretne inkább játszani menni a barátaival, ahelyett, hogy apja okítását hallgatja. Aztán jobban megnézve észrevesszük, hogy egyik kezével Jézus is fogja a keresztet, a másikkal pedig állát támasztja elgondolkodva. Testtartása gyermeki vonakodásról árulkodik, ami igazán enyhe érzelem ahhoz képest, hogy mi vár rá a jelben, amelyet fog.

Ilyen a mi Urunk. Ott van az életünkben, a munkáséban, a gondterhelt, megfáradt apáéban, az unatkozó gyermekében. A mindennapjainkban. Nem találtuk Őt sziklákat összezúzó szélvészben, földrengésben, tűzben – sem eszmékben, de még a makroökonómia tankönyvekben sem, csakis az életünkben, mint az enyhe szellő susogásában.

***